Furcsa
Nézd, ahogy a virág csendesen elenyészik
S ahogy ezt a fák
Harmatot könnyezve nézik
Nem szólnak, nem.
Hallgatnak.
Úgy hallgatnak, ahogy én,
Ülve e bérc tetején,
És rád gondolok.
Én semmit nem mondok,
Az ember olyan konok,
Szavakkal élni nem lehet.
Csak mikor oly érdemes a képzelet.
Bármit is vélsz,
Bárhogy is élsz,
Tudom, az nem én vagyok.
Hisz lassan összetömörülnek a hangok,
Elfelejtődnek a pillanatok,
Elillannak az illatok,
S talán már én sem emlékszem.
Furcsa ez, ez a képzelgés,
S ez már biztos, semmi tévelygés,
Semmi hatalom vagy akarat.
Semmit nem éreztet
Semmi nem érezteti már,
Csak érződik.
Furcsa ez az érződés.
2008 |