Én is
Magamba bújnék én is,
De nem lehet,
Ki látna meg a tömegből,
S lehellne belénk életet
Ha szólhatnék, de nem szólok,
Ki tudná meg, hogy én vagyok.
S hogy tudnám én, hogy lehetek én,
Ha rabul ejtenek a csillagok
S én szeretem ezt a rabságot
Csak félek: örökké hallgatok.
Kiáltásokat nézek
Szemekből elsöprő, visító tengerek
Ömlenek felém, akár nevetnek,
Akár kacagnak,
De mondd, mért érzem én
Mind azt, mit mások
Érteni sem mernek
S a magas mélységektől mégis,
Miért félek.
Csöppet se vagyok egyedül, mégis
Sokszor olyan magányosnak látszanak az évek,
A napok - kopogó cipők, keménykalapok,
Szürke betontömbök - s én magányos vagyok.
Úgy megkérdeznélek téged is, hogy
Mi az ember.
Saját álmaink szereplője csupán
Ki mered maga elé bután,
Mikor torkát szorítja, félvén
Hogy elfogy, mint a felhő
Akárhányszor csak könnyeket ejt?
Tanuló angyalok, pihenő ördögök,
Kik csöndesen, hozzáértéssel tanítják a világ másodperceit?
Félek, fázom.
Ha vigyázhatnék rátok,
Nem félnék.
És nem vágynék a föld alá.
2009. július 24.
Pag |