Néha

Néha szeretnék az anyaméhben lenni,
Talán azért görnyedek úgy.
Szemem színe világomat festi,
Ezért sötétlik úgy?

Tanítanának a percek,
Csak én nem hallgatok.
Csend legyen, ember!
Így már meghalhatok?

Kérdezek megint.
Agyam egy űrben forog - 
Nem kérdezek semmit -
S már kezem se fog.

Elenyészik az érzés a gondolatban,
A gondolat kihullik a szó szitarésein,
Én meg várom, hátha értek még valamit,
 Bár a világ csak pillanatonként valódi.

Minden régi, ósdi,
Miután végighúzódik a mindenségen,
Az űrben, szélben,
Akaraton, tán reményen.

Néha megértem a szomorúakat,
De hazugok - mind áttetsző gondolat.
Lehet, keserűek - de csak könnyeiktől;
Bár mit beszélek én, ki tudja, hogy a rózsaszirmok is
Keserűek.

Meneküljünk szelíd könnyeinktől,
Morzsoljuk szét az emléket,
S fessünk mindent ködszínűre,
Ne halljuk meg elménket.

Mondd, mért vágyunk mind a földbe,
S fogadjuk el, hogy ennek vége,
Miközben még emberek is vagyunk?

2009. 04.