te

Te, aki az univerzum 
minden színével élsz
és az életed a művészeted
Te, aki hangot adsz minden
bátortalannak és igazat a kétkedőnek
Milyen gazdag föld volt az, 
ami táplált, ami nem jutott másnak
ebben az emberségvesztett, kietlen, vidéki országban?

Ki vagy, te, kire ha ránézek,
úgy érzem, hazaértem és nem vágyom már
semmi üres-hazug elismerésre

Puha, mint az égből hulló hópehely
pihékként hullva alá
Éles, mint a reggeli napfény
ami döféssel húz vissza
a valóság karjai közé

Te, aki tanítasz és tekinteted
lávaként árad lelkemben határtalanul
Te, aki koncentrikus körökben 
hátrálsz és közeledsz és a valóság
rideg törvényeit áthágva hatolsz belém
Mint forró kés a vajban
nem sértesz, de szétszedsz és
megérteted velem minden apró rezdülését a világnak és
Létezésemről mégsem veszel tudomást.

Milyen lény vagy te, milyen
oktató aki ilyen gátlástalanul hatolsz át mindenen
Egyedül, mégis biztosan és miért,
Miért nem érintesz meg egyszer a szóval,
Azzal az érzékenységgel
Amit bőr már nem érezhet
Amit orr már nem szagolhat,
Fül meg nem hallhat miért
Miért nem adsz nekem egy ízlelnivaló
Keserédes szeletet hatalmas, bölcs, szomorú nagyságodból
Amikor láthatod: én egy vagyok veled.

Az ölelésünkben annyi mágia,
annyi örökkévalóság; a gondolatok
és érzelmek határtalan horizontjai olvadnának
egy mézédes, soha nem nyugvó tengerré.

2013.02.22.