Tragikus hirtelenséggel

Néha az ember, de néha még én is

Tragikus hirtelenséggel húzok vonalakat,

Határokat pillanatok, zavart csendek után;

Olykor duplát, de van, hogy szimplát, van, hogy áthatolhatót,

Papírlapokra.

De olykor a világ masszává gyülemlik,

Ahogy a szépen írott levélen elterül a paca;

Szemtelenül, fékezhetetlen, mint a természet erői

Rombolja a szavakat, s mikor véget ér az

Öncélú pusztítás, már nem is bánom; jókor jött,

Mint a csengetés, amikor lábad már az ablakpárkányon…

… egy kegyetlen, éles villanás a valóságból,

A mulandóság, és a megismételhetetlenségre való emlékezés.

Egyre halkuló lépteid is ilyenek.

A múló pillanat okozta pánik, s a másik pillanat

Már a melankóliáé, az önsajnálat pihe-puha,

Immáron bevetetlen ágyát kínálva.

Pánik a már felbomló ölelés is, egy bizonytalan búcsú,

Mégis ott nyugszik ölünkben szürkén, melegen

Szétválaszthatatlanságunk nyugalma.

S ki tudja, hány ilyen ölelés ölelkezik egymásba idegenül

Bennünk, s valahányunkban;

Távoli ölelések, kicsorbult érintések;

Vad, ne nem vágyott; vágyott, de hideg kalauzok ők,

Akiket beleöl(el)ünk minden érzékiségbe,

S megtalálunk minden elválásban, találkozásban,

Elvétett, vagy megtalált köszönésben,

Belátott, vagy eltitkolt vonzalomban;

Téglaként épül mozdulatainkba, rezdüléseinkbe,

S a fülledtség-puhaságú kemény, törhetetlen énjeinket

Mégis elengedjük néha, hogy feloldódjanak egymásban,

S elmossák áthatolhatatlan, egy kézzel, vagy egy

Idegenül felejtett mosollyal húzott határaikat.

2014. szeptember 2. Bp.